Posted by on jan 24, 2017 in Szabadtanulás, Választások |

2011-ben valaki azt kérdezte, hogy milyen az, amikor egy családnak nem a tanulás az elsődleges célja. Meredith így válaszolt: „… amikor a szülőknek valamilyen idealizált szabadság az elsődleges céljuk. A szabadságra való koncentrálás elvezethet oda, hogy a szülők nem adnak elég támogatást, információt, visszajelzést a gyerekeiknek.”

2011 decemberében, egy édesanya, akinek a lányát a bíróság iskolába járásra kötelezte, létrehozott egy facebook oldalt Egy szabadtanuló halála címmel. A cím olvastán azt gondoltam, valaki meghalt leukémiában, mint Hanna Jenner vagy valaki alatt beszakadt a jég és úgy halt meg, mint Sam Wilkinson. De nem. A történet egy válásról szólt és egy bíróról, aki úgy döntött, hogy a gyereknek iskolába kell mennie, mert az apa nem támogatta a szabadtanulást. Megosztottam az édesanyával a címmel kapcsolatos ellenérzéseimet, melyekre ő így válaszolt:

„A szabadtanulás szabadság. Mindig azt mondtam neki, hogy semmit nem kell megtennie, amit nem akar.”

Nos, a szabadtanulás definíciója nem a ‘szabadság’. Egyetlen egy szülőnek sincsen akkora hatalma és szabadsága, hogy biztosíthassa a gyereke számára, hogy ne kelljen megtennie olyan dolgokat, amelyeket meg kell tennie. Egyetlen egy szülőnek sincsen hatalma, hogy neki magának ne kelljen megtennie, amit nem akar, és ne kelljen emiatt felelnie a törvény előtt. A sikeres szabadtanuláshoz olyan szülőkre van szükség, akik nincsenek börtönben és olyan gyerekekre, akiket nem emelt ki a gyermekvédelem vagy nem utasított iskolába egy bíró. És bár ezek egyikét sem lehet garantálni, számtalan apró lépés van, amivel el lehet kerülni a börtönt vagy a bírósági ítéleteket.

A jelen cikk szempontjaiból, illetve a saját és más, szabadtanuló családokban tapasztaltak felől rátekintve, a szabadtanuláshoz alapvető kellékek a tanulás és a választás szabadsága. Választási lehetőségünk lehet, rengeteg, de teljes szabadságunk soha.

Nem hiszem, hogy az emberi létezés kezdete óta élt volna valaki, akinek teljes szabadsága volt. A csoportban létezés korlátokat és korlátozásokat hoz magával. Ez egyszerűen így működik. A barlanglakó őseink, a bibliai időkben élők, a feudális társadalmakban élők, a vadnyugatot benépesítőt, … mindannyian előbb-utóbb megfogalmazták a maguk és mások számára, hogy mit, hol, miért és hogyan csináljanak. És hogy mikor.

„Mások alszanak ilyenkor, légy csendben!”

Bár iszonyatos mennyiségű retorika, szlogen, poézis, művészet született a szabadságról, a szabadság egyik alapművének, a Függetlenségi Nyilatkozatnak a szerzője rabszolgákat tartott.

No de visszatérve a szabadtanuláshoz: számtalan olyan önkényes szabály, elvárás, iskolai cél, fejlődési mérföldkő, versengés vagy osztályozás van, amit a szabadontanulók figyelmen kívül hagyhatnak. A család dönthet úgy, hogy megszabadul ezektől. Számtalan olyan kulturális elvárás, hagyomány létezik, amit a szülők a saját otthonukban vagy a legszűkebb környezetükben nem kell, hogy figyelembe vegyenek. Mint pl. milyen ételt lehet reggelire enni, ám ebédre már valamiért nem, hánykor kell legkésőbb aludni mennie egy tízévesnek, milyen zenét kell a gyerekeknek és milyen zenét a felnőtteknek hallgatnia. De azt, hogy az általuk meghozott döntésekért lelkesedjen, senkitől nem várhatják el, mint ahogy azt sem, hogy új keletű szabadságukat a barátaik vagy a távolabbi rokonok magukra nézve is kötelezőnek fogadják el. Ha megengedem a gyerekemnek, hogy otthon későig fennmaradjon, az nem jelenti azt, hogy bármelyik másik otthonban joga van addig fennmaradni, ameddig szeretne.

Azt hiszem, a szabadtanulók ezen a ponton szoktak elbizonytalanodni. Azt gondolják, hogy a szabadtanulással egy adott szabályrendszert egyszerűen egy másikkal lehet helyettesíteni. Ez lehet nyelvi probléma. Az a gondolat, miszerint „szabadságot adhatunk valakinek”, annyira teljesnek, mindentől függetlennek tűnhet. Ha a gyerekem belenéz a teli hűtőbe és megkérdezi, hogy mit ehetne és én erre azt válaszolom, hogy „Bármit, amit csak szeretnél”, akkor a helyzetből egyértelmű, hogy arra gondolok, „Bármit, amit találsz itthon vagy amit el tudok készíteni neked” Nem azt mondom ezzel, hogy itt és most azonnal elviszem őt bármelyik étterembe, ha úgy kívánja vagy hogy megveszek neki bármit a boltból. És azt sem mondom, hogy bemehet a legközelebbi boltba és megeheti, amit a polcokon talál.

Ez a kis magyarázat ostobaságnak tűnhet. Mintha olyasmit magyaráznék, ami már annyira abszurd, hogy senki nem érthette volna félre.

 

 

Valamikor 2013 elején Karen James ezt írta a Facebookon:

“Békében élni a világban, tiszteletet tanúsítani a környezet iránt jó kezdeti fókuszpontok lehetnek, amikor az ember még friss szabadtanuló. A legjobb tanács, azok között, amiket én kaptam, az volt, hogy figyeljem a fiamat. Nem a fiamról alkotott ideálképemet, nem a szabadságot, nem az iskolát vagy nem iskolát, nem a címkéket, nem a nagyszerű ideákat, hanem a fiamat. Hogy legyek vele, ismerjem meg őt minél mélyebben. Próbáljunk ki valami újat, nézzük meg, hogyan működik ez a mi mindennapjainkban. Még ma is azt teszem, még ma is tanulok.”

 

A szabdságról, amit a szülők megoszthatnak (vagy dönthetnek úgy is, hogy nem osztanak meg) a gyerekeikkel, Jenny Cyphers így írt:

“A gyerekeim úgy nőttek fel, hogy lehetőségük volt sokkal több mindenre, mint az ismerőseiknek, mert a szüleik megengedték nekik. Nem volt kötelező ezt tennünk, azért választottuk, hogy megtesszük, mert láttuk az előnyeit. Ha mégis úgy döntöttünk volna, hogy ezen változtatunk, a gyerekeinknek vajmi kevés beleszólásuk lett volna. Ha valamikor mi úgy döntöttünk volna, hogy iskolába kell járniuk, nem lett volna más választásuk. Hatalmas felelősség és vállalás, hogy ezekbe a nagy döntésekbe bevontuk a gyerekeket. Természetesen volt egy jó adag szabadság benne. Olyan dolgok történtek így meg, amelyek más körülmények között nem tudtak volna megtörténni. De soha, semmikor nem volt olyan, hogy bármelyikünk bármit, amit csak szeretett volna megtehetett volna. Sem az én, sem a férjem, sem a gyerekek életében.”

 

Az emberek olykor transzparensként használják a szavaikat, meglóbálják a szabadságos transzparensüket, de valójában nem is arra gondolnak. Sokan használják a ’szabadság’ szót vagy jelentik ki, hogy ’szabad vagyok’ a történelem vagy a politikai helyzet előzetes vizsgálata nélkül. Elfelejtik megvizsgálni a kifejezés mélyebb értelmét, hogy honnan jön a szabadságuk, ki szavatolja a szabadságot vagy a szabadságjogokat.  Dolgokat lehet biztosítani, az embereket ki/fel/meg lehet szabadítani, fel lehet őket ruházni jogokkal. Amikor az emberek egy viszonylag barátságos környezetben élnek, elég nagy a szabadságuk, amit valaki szavatol, ami fölött valaki őrködik. Hogy nehogy egy másik ember elvegye ezt a szabadságot. Legyen szó palotáról vagy egy patak menti barlangról, és ez már jó ideje így zajlik. Az emberek világra jönnek valahol egy bizonyos konkrét anya méhéből és a jogaik meg a szabadságuk itt kezdődik. Így vagy úgy. Ezeket nem szavatolja a Jóisten és nem is születnek velünk.

 

A szabadságos gondolatokhoz segítség, ha megtaláljuk a hálánkat és a bőségérzetünket. Hálás vagyok, hogy soha nem kellett háborús övezetben élnem. Hálás vagyok, hogy van egy házunk és be tudjuk zárni az ajtaját és nem kell bárkit beengednünk, akinek nincs ehhez engedélye. Ez nagyon jó! De ezt nem a Jóisten tette és ezek nem velünk született, természetes jogok. Számtalan véletlen tényező, szerencse és hosszú évek nem a saját fészkembe piszkítási gyakorlata kellett hozzá.

 

Jill kérdése: A szabadtanulásnak van egy felszabadító érzelmi része, milyen más kifejezést lehetne akkor használni a szabadságon kívül?

Sandra válasza: Azt hiszem szükséges meghatározni, hogy miben áll a szabadság. Szabad az iskolai kötöttségek alól, a nyomás alól, a taposómalomtól, a tornasortba állás alól. Szabadon játszhat, álmodozhat, alhat későig. Rengeteg szabadság lehet, de ez a szülőktől jön, nem a Jóistentől és nem az univerzumtól. És a szülők bajba is kerülhetnek, ha túl nagy szabadságot adnak a gyerekeiknek. Mert a szülőknek sincsen korlátlan szabadságuk.

 

Vannak szülők, akik nagy szabadságot adnak a gyerekeiknek. Szabadságot, hogy bármit megtehessenek. Ás úgy érzik, hogy korlátozzák a gyerekeiket, ha javasolnak nekik valamit vagy nem vesznek meg nekik valamit. Ezekben az esetekben a szabadság eszméje megzavarja a szülők gondolatait. A szülő biztosíthatja a gyerekének a lehetőséget, hogy bringázhasson vagy hogy egy szuper sátorban alhasson vagy hogy meglátogathassa az unokatestvéreit. De néhány szülő mintha azt hinné, hogy a gyerekeknek szabadságában áll bármit megtenni, amihez csak kedve van.

És valójában az nem is valami nagy szabadság, feltéve, hogy a gyerek azért, hogy ezt a ‘szabadságot’ kiélhesse otthon kell, hogy maradjon. Azaz a szabadság, maga a szó, az eszmeisége, zavart kelt. Jobban kedvelem a bőség, a választási lehetőség, az újdonság, a nyugalom, a változatosság fogalmakat.

 

Talán azért van, mert rengeteg szabadtanulót látogattam már meg, de mindannyiszor meglep, amikor valaki (érzéssel és meggyőződéssel) azt írja, hogy „Jogunk van ahhoz, hogy a gyermekeink otthon tanuljanak, szabadon, ha ezt szeretnénk.” Nem, nincsen jogunk. Ki lenne az a mi, akinek joga van? Általában ilyenkor egy nagyobb csoport nevében szólnak, akik adott esetben több országban, többféle jogrendszerben élnek, ami így különösen problémás.

A szabadtanulás első szintje a klasszikus értelemben vett tudás és ennek a tudásnak az iskolán kívüli megszerzésének biztosítása. Aztán következik az, hogy miért kellene megállni itt és miért ne terjeszthetnénk ki az egészségre, táplálkozásra? És ekkor jön a radikális szabadtanulás. Amikor valaki azt várja, hogy a többiek megerősítsék őt és azt mondják “Igen! EZ az, amit a szabadtanulóknak tenniük kell. Üdv a csapatban”, a külsőségekre koncentrálnak és nem a tartalomra. Szabadtanulóként fognak viselkedni (azaz úgy ahogy szerintük a többi szabadtanuló viselkedik) ahelyett, hogy szabadtanulókká válnának.

„Ha úgy döntesz, anya leszel, ’legyél’ az, ne csak a szerepet játszd el!” Pam Laricchia

Nem jó a család, nem jó a tanulás és nem jó a szabadtanulás szempontjából sem az, ha valaki ujjongva skandálja a Szabadság!-ot, miközben valahol egy gyereket „szabadon” elhanyagolnak. Azt hiszem ezentúl, ha valaki előjön a szabadsággal, mindig meg fogom kérdezni, hogy szabad, de mire? Tény, ami tény, hogy a szabadság egy igen kemény fogalom. A legtöbb ember kényelmetlenül érzi magát, ha a beszélgetés filozofikus irányt vesz. Amikor aztán azt mondom, hogy valójában senkinek sincsen teljes, csak bizonyos mennyiségű szabadsága és az is a kormánynak/államnak köszönhető, akkor én vagyok a legnagyobb ünneprontó.

Vannak emberek, aki arra használják a szabadtanulást, hogy felmentést adjanak maguknak a gyerekeik tetteinek felelőssége alól. Ez sem nem etikus, sem nem legális, sem nem udvarias, sem nem tudatos. Vannak emberek, akik másfajta nevelési módszerek után kezdenek bele a szabadtanulásba és amikor azt hallják, hogy valaki kijelenti, hogy a „szabadtanulás szabadság”, nagyon nehezen találják meg az egyensúlyt. Vad dolgokat vállalnak be (a szülők), csak hogy bebizonyítsák, hogy megtehetik és elnézik a gyerekeiknek, hogy csúnyán viselkedjenek, mert valamiért azt gondolják, hogy ettől jobb szabadtanulók lesznek. Vannak szülők, akik büszkék rá, hogy a gyermekük későig ébren van, és közben hangoskodik vagy azzal büszkélkednek, hogy éjfélkor elmentek a gyerekeikkel egy étterembe vagy a boltba vagy egy parkba.

A cikk eredetileg itt jelent meg: http://sandradodd.com/freedom/.