Posted by on okt 10, 2015 in A 'nem' helyett |

Az összes valaha adott válaszaim közül ez a válasz segített és zavart össze talán a legtöbb embert.

Ne gondolj a „mondj igent”-re szabályként. Jobb, ha inkább úgy gondolsz rá, hogy „Mondj igent gyakrabban!” (Már nem emlékszem, ki volt az, aki átfogalmazta, de ezúton is szeretném megköszönni neki.) Kérdezd meg magadtól, hogy „miért ne? ki fog belehalni?” Ha nem vagy biztos az igenben, azt is válaszolhatod, hogy „Hadd gondolkozzam ezen egy picit.” És aztán gondolkozz. (Fordulhatsz másokhoz is új szempontért, akár online.) Ne taktikázz ezzel, ne csak azért mondd, hogy hátha elfelejtik közben. Légy megbízható!

Nézd úgy ezeket az eszközöket arra, hogy a gyereked partnerévé válj. Ahelyett, hogy rövid úton elutasítanád őket, nézz ezekre a (kényelmetlenséget okozó) kérésekre úgy, mint arra való engedélykérések, hogy új ötleteket próbáljanak ki, új dolgokat fedezzenek fel. Segíts nekik biztonságos, mások igényeit tisztelő, gyakorlatias módokat találni a kíváncsiságuk kielégítésére.

Az eredeti címet azért tartom meg mégis, mert sokan érezték azt, hogy ez a sokkoló állítás hasznos indítás volt a jó irányba.

(A cikk olvasói kérdéseket dolgoz fel, ezért a kérdés-felelet struktúra.)

Az eredeti felvetés: Nem érzem magam rosszul, ha nemet mondok. Nem mondok túl gyakran. Amikor viszont nemet mondok, akkor ragaszkodom hozzá. Azt hiszem, ilyen értelemben függök a gyerekeimtől. Az igen igent jelent, a nem nemet. Természetesen, van amikor a nem a rossz válasz, és jó lenne megváltoztatni utólag. Vagy elnézést kérni azért, ahogy mondtam. Vida, azért lettél dühös, mert az érzelmeidet nem vettem számításba, amikor ezt mondtam. Természetesen, nem várhatod el a kisgyerekedtől az empátia olyan fokát, hogy panasz nélkül elfogadja a nemedet. És természetesen a gyerekek gyakran „tesztelnek” bennünket, hogy komolyan gondoljuk-e, amit mondunk, főleg, ha nem állunk ki a döntéseink mellett. Számtalan tényező lép itt működésbe.

Ha valaki az ilyen helyzeteket a kontroll-megtartás oldaláról nézi, akkor valóban rengeteg tényező van.

Ha a helyzetet a tisztelet oldaláról nézzük, a legtöbb tényező eltűnik.

Amikor viszont nemet mondok, akkor ragaszkodom hozzá.

Akkor is, ha hibáztál?

Azt hiszem, ilyen értelemben függök a gyerekeimtől.

Azt hiszem, ez nagyon keményen hangzik.

A bizalom az ígéretek betartásából születik meg, nem pedig annak bármi áron való betartásától, ami a szánkon kijött. A lányom – de vehetném példának bármelyik emberi lényt –nem bízik bennem kevésbé, ha nemet mondok, és aztán igenre változtatom. De igenis kevésbé bízik meg bennem, ha először igent mondok, aztán nemre változtatom. Ha nem tartom be az ígéretemet, tisztelnem kell a csalódottságát.

Honnan tudom, mikor mondjak nemet?

Ne mondj nemet. Mondj mindig igent. Vagy az igennek valamilyen formáját. Fordítsd a figyelmedet arra, hogy hogyan segíthetsz a gyerekednek kielégíteni a szükségletét, ahelyett, hogy azon alkudozol vele, hogy mi neked a legkényelmesebb.

Az igennek számtalan megjelenési formája lehetséges:

–          Igen, tudok menni egy negyed óra múlva, ha ezt befejeztem. Ha segítesz, akár hamarabb is lehet.

–          Igen, megveheted. Gondoljuk végig, hogyan tudnál hozzá egy kis pénzt keresni vagy gyűjteni.

–          Igen, holnap reggel megtehetjük, mert ebben a pillanatban úgy érzem, mindjárt összeesek a fáradtságtól.

Honnan tudjam, hogy mikor mondjak nemet és mikor hagyjam őket dönteni.

A kérdés az, hogy mi a fontosabb? Fontosabb-e a te igényed, hogy a ruhák mind a helyükre kerüljenek az ő vidám játék iránti igényüknél? Gondolj arra, hogy milyen emlékeket teremtesz a gyerekednek! Hogy a nyári ruhákat időben el pakoltátok vagy, hogy egy őrült jót majomkodtatok.

Azt hiszem, én elpakolnám a ruhákat és bocsánatot kérnék tőle, hogy bántóan visellkedtem vele. Még ha haragtartó is, és már nem lenne kedve játszani, a tény, hogy bocsánatot kértél, sokat jelent neki. Akkor is, ha nem mutatja ki. Ebből tudni fogja, hogy fontosnak tartod az ő igényeit és elismered, hogy most nem ennek megfelelően bántál vele.

Nézhetjük a gyerekek igényét a saját kényelmünk szempontjából, vagy megláthatjuk bennük azembertársunkat, aki a mi segítségünkre szorul. Felnőttként, ha festeni akarok, előveszem a festéket. Ha megkívánok egy kólát, beülök az autóba és lemegyek érte. Ha nincs kedvem vacsorát főzni, rendelhetek egy pizzát.

Ha engedélyt kellene kérnem, hogy elővegyem a festéket vagy a férjemet kellene megkérnem, hogy vigyen el a boltba a kóláért vagy meg kellene őt győznöm mindig arról, hogy a pénzt helyesen költöttem el, az az egész viszonyunkat megváltoztatná: nála lenne a hatalom, hogy engedélyezze vagy megtagadja a kérésemet, attól függően, hogy ő mit gondol fontosnak vagy jelentéktelennek.

Nem azért nem ilyen a kapcsolatunk a férjemmel, mert bízik benne, hogy mindahányszor ugyanazt a döntést hozom meg, amit ő meghozna. Hanem azért, mert bízik abban, hogy tisztában vagyok a saját igényeimmel.

Segíthetjük a gyerekünket abban, hogy elérjék azt, amit akarnak az életben vagy lehetünk az akadály, ami hol kisebb, hol nagyobb, hol van, hol nincs, a saját belátásunk szerint.

A gyerekeink nem ugyanazokat a döntéseket fogják meghozni, mint mi. Nem ugyanazok a igényeink, mint nekünk. Ha azt szeretnénk, hogy tiszteljék a mi igényeinket, tiszteletet kell tanúsítanunk irántuk. Fontosnak kell elfogadnunk azt, amit mondanak, pusztán azért, mert mondják, nem azért mert mi fontosnak ítéljük meg.

A gyermekeink különböznek tőlünk és teljesen más a koruk, így az igényeik is különböznek a mieinktől. Nem az a feladatunk, hogy betanítsuk nekik, hogy arra legyen szükségük, amire nekünk – majd, ha felnőttek lesznek, akkor felnőtt szükségleteik lesznek -, hanem hogy példát mutassunk mások igényeinek tiszteletéből azáltal, hogy tiszteljük az ő igényeiket.

Hasznos felismerni ilyenkor, hogy amiről mi azt gondoljuk, hogy fontos, az egyáltalán nem fontos a gyerekeknek. Nem értethetjük meg velük, hogy az miért fontos. Azzel, hogy rávesszük őket, hogy azt tegyék, amit mi akarunk, rákényszeríthetjük őket, hogy úgy tegyenek, mintha megértették volna. De ez nem tisztelet. Ez kontroll.

Ha azt szeretnénk, hogy olyan szükségleteket tiszteljenek, amiket nem értenek meg, akkor nekünk is tisztelnünk kell azokat a szükségleteket, amiket nem értünk meg. Ez nem lesz egy igazságos adok-kapok hosszú évekig, de végül, ahogy a mások, mint tőlük elkülönült személy szükségleteinek megértése kifejlődik bennük, ahogy épül bennük a tisztelet érzése, vissza fogják adni azt, amit kaptak.

Tehát, ha a gyereked mosogatószert szeretne inni, akkor is igent mondasz valamilyen formában?

Miért ne? (És ez most egy teljesen komoly kérdés!) Mi történne, ha egy gyerek mosogatószert inna? Szerinted mennyi mosogatószert inna meg?

Természetesen figyelmeztetném, hogy szörnyű íze van és javasolnám, hogy csak nagyon keveset kóstoljon belőle, ha már tényleg ki akarja próbálni. Mivel tudja, hogy segíteni akarok neki, megbízik abban, amit mondok és alapposan végig fogja gondolni.

Ha a gyereked ki akar rohanni a labda után az utcára, miközben egy autó közeledik, akkor is igent mondasz?

Azt mondanám, hogy várjuk meg, amíg elmegy az autó és csak utána szedjük össze a labdát. Ez egy igen az ő kívánságára, hogy visszaszerezze a labdát, és egyben egy jobb megoldás arra, hogy hogyan tegye meg.

Ha rohanna, megfognám és megállítanám. Mivel tudja, hogy segíteni akarok neki, nem közé és az áhított cél közé állni, megértené. Ez is egy igen az igényre, csak késleltetve.

Ha nem értené meg, akkor lehet, hogy pusztán túl fiatal hozzá még, és elmagyaráznám, amennyire csak tudom. Ha ez gyakori probléma lenne, akkor ameddig meg nem érti, hogy az autók elé kifutva megsérülhet, más helyszíneket keresnék, ahol a labda nem tudna kigurulni az utcára. Attól még előfordulhat alkalomadtán, és akkor a lehető legjobban próbálnánk kivédeni, ameddig elég idős nem lesz hozzá, hogy megértse.

Ha a gyereked, drogozni akar, akkor is igent mondasz?

Nem tudok válaszolni erre a „pálcikagyerekes” kérdésre. Nincs olyan gyerek, aki úgy kérdezi meg, hogy kipróbálhatja-e a heroint, mintha azt kérdezni, hogy megkóstolhatja-e ezt a cukorkát. Egy „pálcikagyerek” kérését nem lehet felfejteni, nem lehet megtalálni, hogy mi a mögöttes igény, ami fontos a szülőnek ahhoz, hogy egy működőbb megoldást tudjon javasolni. (Itt található Johann Hari elgondolkodtató TED előadása ebben a témában. Sajnos magyar felirat nincsen hozzá még.)

A lányom ki szerette volna próbálni a bort és a sört. Azóta is megivott egy-egy kis pohár bort, de jellemzően alkoholmentes italokat iszik, ahogy én is tettem gyerekkoromban (és ahogy a legtöbbször teszek felnőttként is). Az életében nincsenek olyan tényezők, amelyek arra késztetnék őt, hogy ne akarja a saját életét élni, így egy pár kisebb korty kielégíti őt.

Kelly Lovejoy fia kipróbálta a marihuánát. (Ő amúgy nem volt mindig unschooler.) Azt kértem (az eredeti fórumon, ahol ez felmerült), hogy ha valakit érdekel, hogy ő ezt hogyan látta, írhatnak neki. Volt, aki megtette. Kelly válasza kicsit lentebb található.

Ha a gyereked jégkrémet akar enni vacsorára, igent mondasz?

Igen.

A legtöbben úgy nőttek fel, hogy tilos volt olyan dolgokat csinálniuk – mint pl. a fagyi vacsorára – amikről azt gondolták, hogy jópofa lenne. Emiatt aztán biztosak benne, hogy ha a szüleik nem tiltották volna ezt meg nekik, akkor minden este bejégkrémeztek volna vacsorára. És arról álmodoztak, hogy amint a maguk urai lesznek, azonnal megteszik az összes jópofa dolgot, amit a szüleik nem engedtek meg nekik: fenn maradni hajnalig, jégkrémet vacsorázni, egész nap tévézni….

A lányom bármikor ehet jégkrémet vacsorára, vagy reggelire, ha ahhoz van kedve. Egész nap tévézhet, bármeddig fenn maradhat, ha úgy van kedve.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor evett süteményt vagy jégkrémet reggelire. De mivel nincs megtiltva és a desszert-jellegű ételeknek nem adunk extra hangsúlyt azzal, hogy ritkaságként ismerjük el, nem táplál extra vonzalmat irántuk és az étrendje teljesen átlagos. Az életünk része, hogy megbeszéljük, mely ételek táplálóbbak. Mindezt informális módon, nem pedig utasítgatva, hogy ezt edd, ezt ne edd.

Volt alkalma egész éjjel fenn maradni, így annak minden varázsa rég elszállt.

Volt egy időszak az életében, körülbelül másfél-két év, amikor a tizes évei elején járt, amikor rengeteg Cartoon Network-öt nézett. Más szülők beszámolóiból arra következtetek, hogy ez nem szokatlan ebben a korban.) Jelenleg esténként megnéz egy vagy két programot, és hébe-hóba valamit megnéz napközben is. Ez jellemző az otthon, szabadon tanuló gyerekekre, akik annyit tévézhetnek, amennyit akarnak. Hiszen ez pont annyi, amennyit akar.

(Azok a gyerekek, akiknek szabályozták a tévé idejüket, gyakran mennek át valamiféle tévé-dömping időszakon, amikor a lehető legtöbbet próbálnak meg bespájzolni a tévéből, hogy bepótolják az ediggieket és hogy minél többet megkapjanak belőle mielőtt – a félelmük szerint – visszaállna a szabályozott élet. Hasonló ez a felnőttek benzin-krízis idején tapasztalt viselkedéséhez, vagy egy hóvihar előtti viselkedéséhez, amikor attól félnek az emberek, hogy nem tudnak majd bármit beszerezni a boltból. És aztán amikor a külső szabályozás megszűnik, az emberek visszatérnek ahhoz, hogy akkor és annyi üzemanyagot vagy ételt vesznek, amikor és amennyire szükségük van. Ugyanígy működik ez a gyerekeknél is.

Csak a barátok mondanak a lehető legtöbbször igent. Nem kellene a gyerekeink barátainak lennünk, sokkal inkább olyan szülőknek, akik határokat szabnak annak érdekében, hogy megtanulják, hogy nem kaphatnak meg mindig mindent és hogy jól kell viselkedniük.

Igen, ez egy gyakori felvetés. Nagyon szeretem Pam Sorooshian mondatát: „Légy annyira jó barátja a gyerekednek, amennyire csak tudsz.”

Az emberek azt mondják, hogy szürnyű dolgok fognak történni, ha a szülők nem jelölik ki a határokat. Ilyenkor a mindent a gyerekre hagyó szülőkkel példálóznak, mivel a gyerekeik vadak és neveletlenek.

De nagy különbség van aközött, hogy a gyerekünk társává válunk és aközött, hogy magára hagyjuk a gyerekünket. A lányom tudja, hogy az ő oldalán állok. Tudja, hogy ott vagyok és segítek neki megismerni a világot.

Talán könnyebb úgy elképzelni, mint egy férj-feleség kapcsolatot. Ha olyan dologba fognék, amiben a férjem szakértő és éppen valamilyen jól láthatóan veszélyes lépést készülnék megtenni, bíznék benne, hogy megállítana. Nem akarok megsérülni, mint ahogy ő sem szeretné, ha megsérülnék. De amikor a veszély nem azonnali és nem fogok semmit elrontani, nekem is jobb, ha magam próbálok ki dolgokat, hogy megfigyelhessem, mi történik.

A mai gyerekek legnagyobb részének sohasem kellett kiérdemelnie valamit, akár házimunkával, akár más munkával megdolgoznia azokért az extra dolgokért, amiket meg akarnak kapni. Egyszerűen csak elvárják, hogy mindent tálcán kínáljunk nekik és hogy sohase legyen semmi negatív következménye annak, ha valami rosszat/helytelent/törvénytelent tesznek.

Ez megint egy gyakori felvetés. És mégis számtalan olyan gyerekről hallunk az unschooling fórumokon, akiket a szüleik nevelnek, és akik azért nagyszerű gyerekek, mert tudják, hogy számíthatnak a szüleikre a világ megismerésében.

Azt olvastam Joyce fórumán, hogy válaszolna olyan gyerekekkel kapcsolatos kérdésekre, akik ki szeretnének próbálni valamilyen drogot. Mindig gondolkodom ezen, mert annak idején én kipróbáltam a marihuánát és amióta van egy gyerekem, azóta azon gondokodom, hogy mit tennék szülőként. Nem hiszem, hogy a marihuána valami szörnyű kábítószer. Inkább az alkohollal tenném egy rekeszbe, sőt amikor fiatalabb voltam, azt gondoltam, hogy kevésbé káros az alkoholnál. Talán még ennél is többet gondolkodtam a cigarettán. Az a vicces, hogy mindig is az gondoltam, hogy értelmetlen lenne megtiltani, mert akkor még jobban ki akarnák próbálni. Miért is nem gondoltam arra, hogy ezt az elvet alkalmazzam minden másra is!

Ha lenne kedve és nem idegesítettem még fel teljesen, az lenne a kérdésem, hogy hogyan kezelte ezt a helyzetet?

Kelly Lovejoy válasza: A cigarettát? Vagy a drogokat?

Nem mintha számítana. Ez az egész a tiltott gyümölcs témája. Tilts meg és dőlj hátra, biztos lehetsz benne, hogy ki fogják próbálni!

Gyakran mondogattam ezt az olvasással kapcsolatban. „Hogyan bírhatnám rá a fiamat, hogy olvasson?” Tiltsd meg! Tiltsd be otthon a könyveket! Égess el minden írásos anyagot! Mindig utasítsd vissza, ha arra kér, hogy felolvass neki valamit. Ha így teszel, nagyon jó esélyeid vannak rá, hogy a gyereked keresni fogja a könyveket és el is fogja olvasni őket – egyedül!

Ugyanez van a drogokkal, alkohollal, cigivel, szexszel – vagy bármi mással. Tiltsd meg és már elő is készítetted a talajt a kudarcodnak! Beszélj róla, tedd a beszélgetéseitek részévé., és légy nyitott, légy őszinte – és a gyereked nem csak, hogy nem akarja majd elrejteni, de lehet, hogy ki sem akarja próbálni. Nos, ez lehet, nem igaz a szexre! Ez szinte garantált!

Cameron soha nem szívott el egyetlen szál cigarettát sem. A másik három bandatag, és a barátainak jó része cigarettázik.

Egyik alkalommal, a 15. születésnapján, szörnyen berúgott. Azóta soha nem ivott annyit. Időnként megiszik egy sört vagy egy pohár bort velünk, de nincs több tivornyázás.

Miután otthontanuló lett és eljött az iskolából rendszeresen füvezett – az összes barátja füvezett, stb. Én magam soha nem fogyasztottam marihuanát. A férjem igen. Nyíltan és őszintén elmondtuk neki az érzéseinket. Furcsa módon Ben jobban aggódott a fű miatt, mint én. Én azt javasoltam, hogy csak JÓ minőségű anyagot szívjon, tudja, hogy honnan van, ne az utcasarkon vásároltat. Soha ne vásároljon idegenektől. Soha ne szívjon kint! Soha ne szívja a mi házunkban! Soha ne szívja az öccse előtt! Legyen elővigyázatos vele! Soha, soha ne vezessen, ha szívott vagy ivott!

Ha beszívott vagy ivott, hívjon fel bennünket és mi elmegyünk érte. SOHA ne vezessen!!! Soha ne üljön be valaki mellé, aki szívott vagy ivott!!! Azonnal abbahagynám amit csinálok és jönnék érte (és a barátaiért) – KÉRDEZÉS NÉLKÜL!

A biztonsága és a szabadsága volt a legfontosabb. Mindennél fonotsabb!!! Nem akartam, hogy meghaljon vagy lebénuljon vagy börtönbe kerüljön. MINDENT megért, hogy ezek egyike se következzen be. MINDENT!

Nem érdekelt, hogy miért, hol, kivel. Bármikor hívhatott, éjjel vagy nappal. Azt is mondhatta bármikor, hogy ott marad egy barátjánál, ha túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy hazajöjjön.

Egyszer, amikor egy koncertre vittem el, nem azt mondtam neki, hogy „ne igyál vagy ne szívjál!”, azt mondtam „Ha iszol vagy ha szívsz, tedd okosan!” Nevetett. Tudta, hogy milyen sok szülő mondta volna az előző mondatot.

A viszonyunk NAGYON nyitott és őszinte. RENGETEGET beszélgetünk dolgokról. Nincsenek tabuk. Ő nyugodtan megkérdezhet tőlem bármit – és én nyugodtan elmodnhatom neki, hogy hogyan érzem magam azzal a témával kapcsolatban. Ez már nagyon korán elkezdődött nálunk.

A fűről még: Kértem, hogy kutakodjon egy kicsit a témában. Az apám pszichiáter és ő volt „A SZAKTEKINTÉLY” az USA-ban, amikor gyerek voltam, összevissza röpködött az országban és orvosoknak meg más, drogosokkal foglalkozóknak adott tanácsot. Ismertem minden rosszat a drogról. Felvetettem, hogy Cameron bebizonyíthatná nekem az ellenkezőjét. Ismert minden a marihuána – és a kender – előnyeit propagáló oldalt. Azóta óriási kender rajongókká váltunk. De előtte nagyon komoly kutatásokat végzett a marihuanáról és mindent, amit édesapámtól hallottam gyerekként ő is elolvasott róla. NORML (nonprofit amerikai szervezet, melynek célja a nem orvosi marihuána körültekintő fogyasztásának legalizálása) tag lett belőle. (Egyelőre azt javasoltam neki, hogy ne írjon alá semmit.)

Nem szív azóta. Úgy érezte, hogy rosszul érzi magát tőle. A rákövetkező napon, amikor szívja, akkor az mindig jó volt, mondta. De már nem szív – az ő választása volt, nem az enyém. Ma már tudom, hogy a marihuána nem feltétlenül ördögtől való, de én azóta sem szívtam.

A tiltás viszont NEM fogja megakadályozni, hogy szívjon. Az előnyök és a veszélyek ismerete igen. A nyitott és őszinte beszélgetés igen. A választásának elfogadása igen – még akkor is, ha szembe megy a te nézőpontoddal. Ja, és a nevetés meg a humor.

Nem gondolom, hogy az lenne a cél, hogy a gyereked SOHA ne próbálja ki a cigarettát/alkoholt/drogot. Inkább az, hogy elővigyázatosan tegye, és hogy a kíváncsiságát ki tudja elégíteni, a kérdéseire választ kapjon.

Remélem, segítettem.

Az eredeti cikk itt található. Köszönet Joyce Fetterolnak az engedélyért.